lovely bones

-Buckley! - szólt át apa a nagyszobából. - Gyere, monopolyzz velem!
Kisöcsémet még soha nem hívta senki monopolyzni. Kicsi vagy még hozzá, mondogatta mindenki, de hát mit tesz a karácsony.

- Látod ezt a cipőt?
Buckley bólintott.
-Szeretném ha jól odafigyelnél arra, amit most mondok, jó?
-Susie-ról? - kérdezte kisöcsém, megérezve az összefüggést köztem és a cipőcske közt.
-Igen. Elmondom hol van Susie. Ez a cipő volt Susie bábuja amikor játszott - mondta apa. - Én az autóval vagyok, vagy néha a talicskával. Lindseyé a vasaló, és amikor anya is beszáll, akkor az övé az esernyő.
Buckley minden idegszálával figyelt.
- Most tegyük az összes bábut a táblára, jó? - mondta apa. - Rajta állítsd fel őket!
Buckley a bábukba markolt, aztán újra, amíg az összes ott nem állt a két pakli szerencsekártya között.
-Mondjuk azt, hogy a többi bábú pedig a barátainké.
-Például Nate-é?
-Jól van, legyen Nate barátodé a kalap. A tábla pedig a világ. Na most ha azt mondanám, hogy amikor dobok a kockával, az egyik bábut el kell venni, az mit jelentene?
-Hogy nem játszhat tovább?
-Úgy van.
-Miért?
Buckley apára meredt; apa arca most megvonaglott. Nem akarta azt mondani, hogy "mert nincs igazság a földön", vagy "mert ez az élet rendje". Valami találót akart, amivel megmagyarázhatná egy négyéves gyereknek a halált. Átkarolta Buckley derekát.
-Susie meghalt - mondta végül, mert nem volt olyan játékszabály, amit indokul felhozhatott volna. - Tudod, mit jelent ez?
Buckley kinyúlt, és a kezével eltakarta a cipőt. Aztán fölnézett apára, jól válaszolt-e.
Apa bólintott.
-Többé nem fogod látni Susie-t kicsim. Egyikünk se. - Elsírta magát. Buckley belebámult apánk szemébe, és nem értette igazán. A cipőt a kisasztalán tartotta, amíg aztán egy nap el nem tűnt, és akárhogy keresték, nem került elő.

"- Dehogy is, hát bazdmeg eldől és széttörik."
"- Hát sajnos Kar nem tudott eljönni, Oki meg egyedül nem vállalta, de itt van Nyak!"
"- Pocahontas fuxxal a nyakába : 10% indiánság, 90% rajság"

majdmajdmajd

Hát most már túl vagyok egy hete a mandulaműtéten, majd leírom részletesebben is de most nincs kedvem hozzá. Holnap jön a várva várt BECUP és nagy az izgalom. Majd lesznek pótlások. :)

egyszervolt...

Egyedül vagy és sírsz miatta, tükörbe nézel, megpróbálod minden nyomát eltüntetni a könnyeknek, hogy senkinek ne tűnjön fel. Picit összeszeded magad, erőt gyűjtesz és kimész az emberek közé. Mész pár lépést, de megint összeomlasz, mert eszedbe jut, milyen jó lenne ha... de nem lehet. Leülsz egy csendes sarokba távolabb a nagyközönségtől, ahol remélhetőleg, és valószínűleg senki sem lát és megint elkezdesz gondolkozni a reménytelenen. Ekkor odajön melléd, és megkérdezi, hogy mi a baj. Te meg csak ülsz és nem mondhatod meg neki szemtől szemben, hogy az ő hiánya a legnagyobb gondod. Zsepit ad, te elfogadod, próbál megnyugtatni, nem is tudja, hogy teljesen másról van itt szó. Nem sejti, hogy szeretnél vele lenni, minél több időt, bár ez nem valósulhat meg. Valahol mégis látod az a kiskaput. Elhiszed, hogy igenis az enyém lehet és tudod, hogy ez befog következni. Mert be kell következnie. És csak remélheted, hogy így lesz...