Egy Pótolhatatlan Nagymama

Tegnap már megjegyeztem, hogy terveim között szerepel egy hosszabb bejegyzésnek a létrehozása. Igazából valami vidámat szerettem volna, boldogságtól és elégedettségtől duzzadót. Ezeket a terveimet egy most látott film szabotálta, mivel teljesen más irányba fordultak a gondolataim, kicsit elmélyedtem. Most ezek után éreztem azt, hogy erről kell írnom.

Régebben mikor kisebb voltam, mindig úgy tekintettem a nagyszülőkkel való találkozásokra, mint valamilyen kötelező eseményre, ahol mindig minden körülmények között mosolyogni kell és nevetéseket színlelni, még akkor is hogyha semmi kedvem nem volt az egészhez. Persze ezek csak egy idő után tűntek így, mert ha még ennél is régebbre gondolok vissza, eszembe jutnak a hétvégi kiruccanások a telekre. Mindig mosolyra görbül a szám ha arra gondolok hogy a málna szúrós ágait szögesdrót kerítésnek gondoltam, vagy hogy ugrálok az eperültetvények között. Talán ezek a legerősebb emlékképeim arról a helyről. Kiskoromban nagyon élveztem az ottlétet, főleg ez kötött össze minket a nagyszülőkkel. Nagyon sok mindent tanultam, még akkor is ha nem tudtam róla.
Fokozatosan, ahogy egyre nőttünk, egyre kevesebbet is jártunk ki. Ez persze csak egy alkalom, ami ritkult, mivel még ott volt a Karácsony, a születésnapok, névnapok, Húsvét és még sorolhatnám.

Aztán sok sok időt átugorva  2009 Karácsonyán, mint az előző évekhez hasonlóan 25.-én átmentünk a nagyszülőkhöz, a szokásos húsleves - rántott hús párost elfogyasztani. Minden a rend szerint ment, egy kis csevegés előtte a kanapén, és mivel az asztal már meg lett rendesen terítve, nekünk jóformán csak annyi volt a dolgunk hogy helyet foglaljunk. Már előtte is hallottuk hogy a Mamának alig van hangja, szinte csak suttogva mesélt. Elmesélte hogy orvosról orvosra járt, de semmi eredménye, csak egyre több gyógyszert szed hiába. Még abban az évben kiderült, hogy rákos, és kórházba kell mennie. Elég sokszor voltunk bent nála, hetente legalább egyszer. Mikor kiszálltunk a liftből, és közeledtünk felé örömmel látta hogy meglátogatjuk, hogy itt vagyunk. Kiültünk az erkélyre, ami a kórház park részére nézett. Mutatta a madarakat a fákon, a mókusokat, és élvezte a napsütést. A rengeteg látogatás alatt nem tűnik fel az embernek, hogy a betegség mennyit képes megváltoztatni valakin. De volt ami soha nem változott, az pedig a szemének a csillogása az örömtől. Az utolsó alkalommal mikor láttam, már úgy tűnt hogy feladta a harcot. Mikor megtudtam hogy nincs többé, fel sem fogtam igazából, nem éreztem semmit. Nem tudtam feldolgozni ezt a hírt, aznap estig, annyi idő kellett hozzá hogy felfogjam.
  Meg sem tudom mondani hányszor rágódtam már ezen, hogy mennyi minden máshogy lenne, ha még élne. Az elsők között jött volna oda hozzám a szalagavatómon, erőszakosan a kezembe nyomta volna a csokrát a ballagáson. A Karácsonyokról már nem is beszélve, mekkora ürességet hagy maga után a 25.-e. Akárhányszor egy baráti beszélgetés közben valaki mesél valamit a nagymamájával kapcsolatban, annyiszor jut ő eszembe. Biztos vagyok benne hogy vigyázol ránk odaföntről!

Azt hiszem nem ez volt a leghosszabb bejegyzésem,

 de az biztos hogy ezt írtam meg a legnehezebben...