Egyedül vagy és sírsz miatta, tükörbe nézel, megpróbálod minden nyomát eltüntetni a könnyeknek, hogy senkinek ne tűnjön fel. Picit összeszeded magad, erőt gyűjtesz és kimész az emberek közé. Mész pár lépést, de megint összeomlasz, mert eszedbe jut, milyen jó lenne ha... de nem lehet. Leülsz egy csendes sarokba távolabb a nagyközönségtől, ahol remélhetőleg, és valószínűleg senki sem lát és megint elkezdesz gondolkozni a reménytelenen. Ekkor odajön melléd, és megkérdezi, hogy mi a baj. Te meg csak ülsz és nem mondhatod meg neki szemtől szemben, hogy az ő hiánya a legnagyobb gondod. Zsepit ad, te elfogadod, próbál megnyugtatni, nem is tudja, hogy teljesen másról van itt szó. Nem sejti, hogy szeretnél vele lenni, minél több időt, bár ez nem valósulhat meg. Valahol mégis látod az a kiskaput. Elhiszed, hogy igenis az enyém lehet és tudod, hogy ez befog következni. Mert be kell következnie. És csak remélheted, hogy így lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése