A mai napomat leginkább egy börtönbe zárt rabéhoz tudnám hasonlítani.
A sötét kis lyukban ülök, miközben újra és újra számolgatom a rácsokat az emeletes ágyon. A cellatársam felüléseket végez, patakokban folyik róla a verejték, ráadásul kezd bűzleni. Odasétálok a rácsokhoz, hogy megnézzem ki mivel üti el a végtelennek tűnő idejét. Vannak akik ujjukat húzzák végig a rácsokon, de olyanok is akadnak aki olvasnak. Az őrök szemlátomást munkájukat unva fel-alá járkálnak a szűk folyosókon. Hatalmas az öröm tehát, mikor kiengednek minket az udvarra "játszani". A szabadságérzetem bár nem az igazi (hogy is lehetne), de ilyenkor legalább picit közelebb vagyok hozzá. Csak egyszerűen jó érzés, mikor nem a közös lyukba zárt cellatársam csíkos rabruháját és savanyú képét kell bámulnom. Persze én sem vagyok túlságosan jókedvű, hiszen 3 és fél éve már hogy itt vagyok, azért tegyük hozzá, a tudat hogy már csak fél év van hátra felvillanyoz. Megbántam amit tettem, és sajnálom hogy miattam halt meg az a 3 ember...
De legalább mikor egy nap egyszer kiszabadulok a kalitkánkból és másokkal lehetek, olyan emberekkel, akik a szívemhez nőttek ( bármit is tettek) ez idő alatt... hát igen. Attól jobb lesz a napom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése